A fa szerepe Japán Építészetében

A fa tiszteletét és szeretetét a japán nép isteneitől kapta. A természethez való vonzódásukat a szépséges Amateraszu (nap istennője) a természetimádás kultuszának megtestesítőjének köszönhetik.
A japán szigetvilág nagy része nem művelhető, mivel zömmel magas hegyek és erdők borítják. A terület klímája kifejezetten kedvező a dúsan burjánzó növényzetnek, erdőknek és bambuszligeteknek.
Az itt élő emberek ünnepeiket és szertartásaikat nagyrészt a "fák" köré rendezték. A cseresznyevirágzás és a juharfa levelének színjátszása mind nagy népszerűségnek örvend a hétköznapi emberek és a művészek körében is. A japán nép lelkének jelképe a virágzó cseresznyefa.
Ezek után már nem véletlen, hogy az építészetük és a lakberendezésük is magán viseli ennek nyomait.
A japán tervezőknek a zord környezet számos kihívásának kellett megfelelnie a történelem folyamán.
Könnyű egyszintes házakat építettek szalmából, papírból és fából. Ezek az anyagok a földrengéskor meghajlottak és rugalmasan mozogtak. Ha mégis összedőltek vagy az árvíz, tájfun elvitte őket, kevesebb ember sebesült meg, mintha a házakat kőből építették volna. Fa és papírparavánokból készült külső, illetve belső falak eltolhatóak voltak, hogy a lakók kiláthassanak a ház szerves részét alkotó békés kertre. A házak belső terét paravánokkal osztották fel, amelyeket a lakók igényei szerint mozgathattak. A legtöbb házban fapadlót alkalmaztak, amelyet a földtől körülbelül fél méterre építettek. A padlót négyzet alakú vagy hosszúkás gyékényből vagy bambuszból font matracokkal (tatamikkal) borítottak be. Ezeket gyakran színes szálakkal fonták össze és selyemmel, valamint szőtt anyagokkal szegték be. Egy-egy tatamin, mérettől függően, egy-négy személy foglalhatott helyet. A földön ülés és a térdelés döntően befolyásolta a bútorok méreteit. Ezért a fa bútorokat általában alacsony lábbal készítették. Az igényesebb darabokat lakkfestéssel, esetleg fafaragással díszítették.
Ez a tradicionális enteriőr mind a mai napig megőrizte hagyományait, még a legmodernebb lakásokban is található egy szoba, vagy akár csak egy kis sarok, ahol tatamin térdelve lehet alacsony asztalkánál étkezni, teázni. Érdekesség, hogy a lakások alapterületét nem négyzetméterben mérték/mérik, mint például Európában, hanem a tatamik számával.
A fa megmunkálása az ókori Japánban egyaránt volt mesterség és művészet. A templomok és paloták finoman faragott, festett és aranyozott fatetőkkel rendelkeztek. Az épületek belsejében a mennyezetgerendák és a támasztópillérek erős fatörzsekből készültek, a padlókat fényezett falécekkel borították, az eltolható panelek kereteit aprólékosan kidolgozott fával díszítették. A fa megmunkálásának minősége az épület tulajdonosának vagyoni helyzetét tükrözte. Néhány kisebb faépületet szándékosan díszítetlenül hagytak, hogy az anyagok és a megmunkálás, valamint a tervezés eleganciája kitűnhessen. A zen-buddhizmus ezt a tendenciát még jobban megerősítette, illetve leegyszerűsítette.
745-ben Sómu császár parancsára megépült a világ legnagyobb faszerkezeteként ismert Nagy Buddha Temploma Narában. Alapterülete 57×50 méter, magassága megközelíti a 49 métert. Ez a hatalmas építmény ad otthont Japán legnagyobb Buddhájának. A 16 méter magas, 500 tonnás, bronzból készült gigantikus szobor a császári vagyon és hatalom szemléltetésére szolgál.
A japán városokban, ahol a házak nagy része fából készült, a természeti csapások mellett egy másik veszély is állandóan fenyegette a lakosságot, ez pedig nem más volt, mint a tűz. Annak érdekében, hogy megfékezzék a tűz továbbterjedését, a városi vezetőségek elrendelték, hogy a fatetőzetet tűzálló agyagcserepekre cseréljék ki a háztulajdonosok. Azt is parancsba adták, hogy az utcákra vizesdézsákat helyezzenek el és figyelő őrtornyokat építsenek, ahonnan szükség esetén riaszthatják a várost.
Az 1500-as években a japán építészet egyik legfontosabb műfaja a várépítészet volt. A nemesek rengeteget háborúztak a hatalomért, ezért várakat emeltettek a saját és udvartartásuk védelmére. Az 1570-1690 közötti időszakot a várépítés aranykoraként emlegetik. A várakat kőből és fából építették. Az alacsonyabb falakat nagyobb sziklatömbökből emelték. Ezeket kötések nélkül rakták egymás fölé, hogy földrengéskor a tömbök elmozdulhassanak egy kicsit, anélkül, hogy az egész fal leomlana. A várak kőfalait többnyire durván hagyták, de néha simára csiszolták. A felsőbb falak fapalánkokból és gömbfákból készültek, ezeket zúzott kőből és vízből kevert vakolattal fedték be.
Himeji városában található hatalmas vár ma már a világörökség része. A várat az Akamacu család építette az 1500-as években, de Tojotomi Hidejosi hadvezér elfoglalta 1580-ban. A Himeji vár többnyire fából készült. Az építéséhez 387 tonnányi gerendára és 75000 tetőcserépre volt szükség. Az erős külső fagerendákat különleges tűzálló anyaggal vonták be. A vár belsejében minden felület fa, a lépcsőket és a padlót fényesre csiszolt fa borítja az épület egész területén.
Természetesen mára már átvette a fa szerepét a beton, az acél és az üveg úgy Japánban, mint az egész világon. De a lakberendezésben még mindig vezető szerephez jutnak a természetes anyagok. A bútorok többnyire fából, gyékényből, papírból és bambuszból készülnek, megőrizve a természet tiszteletét és szeretetét a mai japán fiatalok rohanó világában is.

Felhasznált irodalom:

Fiona Macdonald: Feltárul...az ókori Japán
Terebess-kollekció: A Ming bútorok

2002. december